Börtön-e a fogság?


Gyakran vettem részt madárkiállításokon, madárbörzéken. Itt minden alkalommal volt egy - két látogató, akik azt firtatták vajon nem nyomasztó-e a madár számára a fogság. Ezt ki-ki vérmérséklete szerint hozta a tudomásunkra. Ezek a megnyilatkozások gyakran a tudatlanságon, vagy nagyon régi értesüléseken alapulnak, ezért szeretnék a dologhoz egy pár gondolatot leírni:

Az első, hogy a kiállításokon, börzéken ún. kiállítási kalitokban helyezzük el a madarakat. Ezek messze nem akkorák, mint amekkorákban általában tartjuk őket, mivel egy kiállítás célja az, hogy lehetőleg minél több példányt tudjon bemutatni. Ezek a kalitok a madarak számára rövid távon szintén megfelelnek.

Továbbá: Tévhit az, hogy az állatok a szabad természetben a gondtalan aranyszabadságot élvezik! Először is a legtöbb állat kiválaszt magának egy territóriumot, melyet a sajátjának tekint, azt képességei szerint megvédi a fajtársaktól. Egy territórium kiterjedését az határozza meg, hogy az állat szükségleteit mekkora terület tudja fedezni. Ennek biztosítania kell az ő és a családja táplálását, megfelelő alvó- és rejtekhellyel, állandó itatóhellyel kell rendelkeznie. Tehát az állat is "bezárja" magát, csak itt nem láthatóak a rácsok, de ettől még nagyon is hangsúlyozott határok léteznek. Ha egy állat betéved egy fajtársa territóriumára, az rendszerint elüldözi onnan, hiszen az ő életben maradását veszélyezteti, ha a terület által kínált táplálékmennyiségre dupla akkora fogyasztás jut. Ezt magunk is akár naponta láthatjuk kertünkben, vagy a parkokban a feketerigókat és a verebeket figyelve.
A fentiek természetesen a vándorló életmódot követő madarakra illetve a kolóniákban élő, vagy szaporodó madarakra is érvényesek, csak egy kicsit másként. A kolóniák méretét szintén a fellelhető táplálékmennyiség határozza meg. Ezen kívül a kolóniának védelmi szerepe van, mivel több egyed hatékonyabban tud védekezni a ragadozók támadásai ellen. A vándorló életmódot folytató madarak gyakran csak akkor alakítanak ki saját territóriumot, mikor költeni kezdenek.
Szintén gyakori viselkedés, hogy a madarak csak a költési időszak alatt válnak párokra, azon kívül kolóniában élnek.
A szabad élet másik óriási kihívását a létért folytatott állandó küzdelem jelenti. A vadon élő állatoknak naponta meg kell birkózni az élelem keresésével, a territórium védelmével, a ragadozók támadásával, különféle betegségekkel.

A fogságban tartás ezért sok szempontból a jelenlegi körülmények között (amikor mindenhol csökken az állatok szabad élőhelyének területe) az állat számára ideálisabb körülményeket biztosíthat, mint a szabad természet. A jól elhelyezett állat nem érzi magát fogságban, nem nyomasztja a bezártság. A jól elhelyezésen azt értjük, hogy az állat által igényelt territóriumot leszűkítjük oly módon, hogy az továbbra is tudja fedezni az állat szükségleteit, de jóval kisebb helyen. Ez nem könnyű, de szerencsére igen bőséges tapasztalatok állnak rendelkezésünkre, hogy tudjuk: melyik faj számára ezt hogyan érhetjük el. Az, hogy az állat jól érzi magát, látható az állat viselkedésén, de a legnyilvánvalóbban akkor derül ki, ha szaporodik. Az állatok ugyanis csak akkor fognak hozzá az utódneveléshez, ha úgy érzik, hogy a területük mindenben alkalmas arra.

A fogságban tartás előnyeinek nyilvánvaló bizonyítéka továbbá az állatok által elért életkor. Fogságban tartott állat általában tovább él, mint a szabadon élő fajtársai. Ez természetesen csak megfelelő gondozással és tartási körülményekkel igaz.
Nem véletlen tovább az sem, hogy ma a veszélyeztetett állatfajok megóvására a fogságban tenyésztés az egyik legjobb módszer (persze az eredeti élőhelyük megóvásával karöltve).
Az, hogy mennyire nem nyomasztja az állatokat a fogság, talán Gerald Durrell egyik érdekes tapasztalata lehet a legjobb példa: Durrell számos állatgyűjtő expedíciót indított, melyeken állatkertek számára végzett gyűjtést. Az egyik Dél-Amerikai (Paraguay-i) expedícióján a kitört polgárháború arra kényszerítette, hogy az addig befogott állatokat elengedje, és a gyűjteménye töredékével meneküljön az országból. Nos, neki a vadon befogott állatokat kb. egy hét alatt sikerült gyakorlatilag elkergetnie, ugyanis a kieresztett állatok zöme semmi áron nem akarta elhagyni a táborát, visszatértek hozzá, sőt voltak olyanok is, amelyek a ketrecükbe is visszatértek és követelték az élelmet. Csak amikor már több napja nem kaptak enni, akkor álltak odébb.

Milyen módon vonatkoznak a fentiek ránk, madárkedvelőkre, madártartókra?
A válasz egyszerű: Ha betartjuk a madártartás szabályait (melyek a szakkönyvekben is megjelentek már és itt a ParrotLand-en található a témáról anyag a Tartás, idomítás fejezetben), akkor madarainknak boldog, nyugodt és hosszú életet tudunk biztosítani. Fogságban ugyanis kétféleképpen lehet tartani állatot: jól és rosszul. Régebben nem volt szempont, hogy az állat hogyan érzi magát, mert az akkori felfogás kimeríthetetlen kincstárnak tekintette a természetet, nem volt gond, ha egy állat elpusztult, mert 'van még ott, ahonnan ez jött'. Ezt ma már nem így gondoljuk. Az állattartás tapasztalati tudomány, meg kellett tanulni, hogy milyen tartási, elhelyezési körülmények között érzi jól magát az állat. Az a fogalom, hogy 'fogságban tartható' az én szótáramban úgy található meg, hogy az állat JÓL érzi magát fogságban. Az emberek a ParrotLand megnyitása előtt is tartottak madarakat (kaptam már ti. olyan visszajelzést, hogy én direkt arra buzdítok, hogy az emberek madarakat tartsanak 'bebörtönözve' és hát milyen lelketlen / gonosz / stb. ember is vagyok), a lap abban próbál segíteni, hogy ezt az emberek JÓL csinálják. Nem akarok sem álszent lenni, ugyanakkor a kérdést sem akarom 'elbagatellizálni'.

Természetesen a fogságban tartásnak is van veszélye. Az egyik legnagyobb ellenség az unalom! A szabadban élő madárnak gyakorlatilag nincs szabadideje.Lefoglalja a táplálékkeresés, illetve a fentebb felsorolt különféle körülmények, problémák, stresszhatások. Ám ezek az állatok úgy fejlődtek ki, hogy ezeket a terheléseket jól tűrjék, vele együtt tudjanak élni. A kényelem számukra szokatlan dolog, amivel nem tudnak megbirkózni huzamosabb időn keresztül. Ezért aztán a madaraink számára megfelelő elfoglaltságot kell biztosítanunk.

A madártartó ember nem maga az ördög egyik megtestesülése, hanem egy a természetet, az állatokat szerető ember. Amióta az ember 'elszakadt' a természetből, azóta él benne a vágy, hogy annak egy darabját magával vigye. A madártartás is ennek egy változata. (Itt most nem térnék ki a madarakat csak 'divatból', sznobizmusból tartó emberekre - ők nem madárkedvelők az én szememben). A lényeg, hogy a madár jól érezze magát, mert felelős madárkedvelő csakis akkor érezheti jól magát, csak akkor telhet öröme a madarában, ha az a madár vidám.

Egy másik a fogságban tartással kapcsolatos gondolat még érdekesebb szokott lenni számomra: nevezetesen, hogy a madarunk vágyakozik-e a szabad élet után? Nos, a legtöbb nálunk beszerezhető díszmadár már fogságban született, tehát fogalma sincs arról, hogy mit jelent a szabad élet. A fogságban született állatok számára bizony komoly gondot okoz a szabad élet, hiszen olyan problémákkal kell megküzdenie, melyekkel korábban nem találkozott. Az ilyen elszabadult állatok általában pusztulásra vannak ítélve, hiszen ahhoz vannak szokva, hogy az élelmet nem kell keresni, a ragadozókhoz nincsenek hozzászokva. Szokás erre azt válaszolni, hogy igen, igen, de legalább addig szabad az a madár. Aki ilyen kijelentést tesz az azt képzeli hogy a "jóságos anyatermészet" egy kellemes, biztonságos, felhőtlen boldogságot kínáló nirvána, pedig az igazság az, hogy egy fékeveszett kegyetlen fenevad. A természetes szelekció egyetlen törvénye: aki gyenge, pusztuljon. Ezzel jár a szabad élet, mely körülményekhez egy vadon született állat képes alkalmazkodni, ám egy fogságban született nem, vagy csak nagyon nehezen.
Itt közbevetnék egy alapszabályt: BEFOGOTT ÁLLATOT NEM TARTUNK!!! Erre tessék odafigyelni. (hogy miért? hát ezért!)
A gondtalan "aranyszabadság" nem létezik. Az állatnak élelemre és biztonságra van szükségük. Ha egy terület ezt biztosítja, akkor esze ágában sincs elmenni onnan. Szintén Durrell írta egy könyvében, hogy az egyik táborának közelében mely az őserdő szélén volt, állt három datolyafa. Ezen a három fán lakott egy mókuscsalád. A táborozás fél éve alatt egyszer sem látta, hogy ezektől a fáktól eltávolodtak volna a mókusok. Miért is tették volna? Hiszen mindent megtaláltak a fán, amire szükségük volt.
Visszatérve a madarakhoz, van arra példa, hogy a kiszabadult madarak is életben maradhatnak: Hollandiában elszabadult kis-Sándor papagájok alkotnak életképes szabad kolóniát, így gyakorlatilag az egyetlen - igaz, nem őshonos - európai papagájfajnak tekinthetők. Ám ezek a madarak a városokban élnek, tehát valamennyire mégis függnek az embertől. Én azért gyanítom, hogy ezek a kolóniák azért jobbára befogott és nem fogságban született egyedekből állnak, hiszen még egy korábban befogott állatot sem lehet "csak úgy" egyszeriben szabadon engedni, hanem fokozatosan kell a szabad életre visszaszoktatni, ha huzamosabb ideig élt fogságban. Az állat ugyanis a fogságban "elengedi" magát. Kiesik a napi élet stresszes ritmusából, hiszen nem kell állandóan ragadozók, domináns fajtársak támadásaitól tartani, nem kell az élelmet ivóvizet keresni.


Tehát összességében elmondhatjuk, hogy megfelelő bánásmód mellett a fogságban tartás nem állatkínzás, nem a mi kényünknek-kedvünknek van kiszolgáltatva az állat, hanem valóban biztosítható a madár számára a jó hangulatú, vidám és kiegyensúlyozott élet. Kedves Kétkedők, higyjétek el: egy madáron látható az, ha jól érzi magát és az is, ha nem. Egy jól tartott madár vidám.
Ennek az alapja: A FELELŐS, TUDATOS ÁLLATTARTÁS!!!
A madártartás nem valami új dolog, hiszen magyar vidék parasztjai is régóta tartanak/tartottak befogott szarkát, szajkót, varjút, hollót, melyek a szelídítés után már akkor sem hagyták el gazdáikat, mikor megtehették volna.

A témáról kialakult vita a fórumon. Tanulságos!
2007.01.10 13:04
Vissza a főlapra
websas.hu