Készítette:Mesi
Dátum:2010.07.19, Hétfő 13:16
Címszó:Kopi úr története
Kategória:-- Kérlek válassz --
KOPI ÚR
Új esély az életre

A címet olvasva több dolog is az ember eszébe juthat: kopasz, tar, ruhátlan, és még sok egyéb jelző. Esetünkben a név egy igen bájos, de határozott egyéniséggel megáldott, tolltépős kakadut takar.
Történetünk közel egy éve kezdődött. Egy nagyon kedves barátunk hívott bennünket, hogy lenne számunkra egy nagyon jó természetű, de sajnos tolltépős fehérbóbitás hím kakadu.
A hír hallatán tanakodni kezdtünk, mivel már egy másik fehér tollazatba bújtatott ördögfióka bitorolta otthonunkat. Úgy gondoltuk, mivel két ellentétes nemű bestiáról lenne szó, talán a későbbiekben egy párt alkothatnának.
A döntés meghozatala után útra keltünk, hogy szemrevételezzük a kis hímet. Az első találkozás eleinte eredménytelennek tűnt, mert nem tudtuk, jó döntés lesz-e hazavinni a fiúkát. Egy viszonylag nagy kalitkában egy mozgászavarokkal és tolltépéssel küszködő kakadu látványa nem éppen bizalomgerjesztő. Az egyik szárnya sérült és teljesen csupasz, a combok, a mellkas és a hát középső része szintén tollmentes. A folyamatos kényszermozgás az amatőr madárbarátok számára eleinte viccesnek tűnik, a későbbiekben pedig kiderül, mennyi feszültséget és félelmet takar.
Az első találkozáskor érdekes volt, hogy a kis hím nem menekült el, hanem egészen közel merészkedett hozzánk, és érdeklődve szemlélt minket. Tanácstalanul indultunk kifelé a helyiségből, azon tépelődtünk, mitévők legyünk. Ahogy távolodtunk tőle, valamiért visszanéztünk. Hihetetlen, de ez a tizedmásodpercnyi visszatekintés eldöntötte a kis hím sorsát. A látvány még most is élesen előttünk van: a madár szinte feltapadt a kalitka ablak felőli oldalára, mintha utánunk kiáltana: vigyetek haza! Ebben a pillanatban már világos volt, hogy otthonunkban növekedni fog a tollas szörnyetegek száma. Hazafelé már új barátunk elhelyezésén gondolkoztunk, mivel nem lehet összezárni a másik kakaduval. Szerencsére első kedvencünknek az egyik szobában viszonylag nagy röpdét sikerült kialakítani, ami számításaink szerint egy héten belül használható lesz. Mire elhozzuk a kis hímet, a tojó helye is elkészül, az új jövevény pedig birtokba veheti Alba régi kalitját.
Nagyon vártuk már, hogy elhozhassuk új szerzeményünket. Elérkezett a várva várt nap. Mindent előkészítetünk a nagy utazáshoz: szállító ketrec, rágcsálnivalók, főtt kukorica és egyéb kellékek, melyekre szükség lehet. Naivan azt gondoltuk, hogy csak egyszerűen megfogjuk a madarat, átrakjuk a szállító ketrecbe, és már indulunk is haza. Utólag visszagondolva nem is értem, miért feltételeztük, hogy ez egy egyszerű, néhány perces művelet. Ahogy a madár meglátta a szállító ketrecet, olyan ordításba kezdett, hogy szinte elviselhetetlen volt. Nagyon megijedtünk, és az is nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy csupasz kézzel megfogni egy megrémült kakadut bizony nagy meggondolatlanság lenne. Szerencsére barátunk tapasztalt madártartó lévén minden gond és küszködés nélkül egy madárbefogó háló segítségével a szállító ketrecbe rakta kis barátunkat. A vészjósló kezdet láttán attól tartottunk, hogy egész úton elviselhetetlen hangorkánnak leszünk kitéve. Szerencsére tévedtünk, a kis hím érdeklődve nézelődött, és készségesen elfogadta tőlem a felé nyújtott kukoricát. Egész úton cseverésztünk egymással, persze néha jót csípett a kezembe figyelmeztetésül, hogy mi lesz már a csemegével. A hazafelé vezető úton rájöttem, egy igazi kis ínyenccel van dolgom. Minden gond nélkül megérkeztünk.
Amint kiszálltunk a kocsiból, Alba azonnal jelezte bentről: tudom ám, hogy itthon vagytok, és nyugodtan foglalkozhattok velem végre! Mi nem reagáltunk Alba hívására, de kis útitársunk rögtön fékezhetetlen ordításba kezdett. Úgy gondolom, hogy Alba mindenféle ajándékra vagy meglepetésre számított, de egy ordítozó szállítódoboz még az ő képzeletét is felülmúlta. A komoly kérdések következtek. Az már biztos volt, hogy a kis hím Alba régi kalitkáját fogja birtokba venni. Igazából az első percekben az okozott gondot, hogy a két madarat egy szobába zárjuk-e, vagy sem. Mivel Albát féltettük a hirtelen helyváltozás okozta stresszhatástól, a külön elhelyezés mellett döntöttünk. Az első két órában ez jó ötletnek bizonyult. Az új lakótárs áthelyezése a kalitkába problémamentesen zajlott: kinyitottuk a ketrec ajtaját és a kis kakadu egyszerűen átlépett a kalitkába. Kétórányi viszonylagos nyugalom következett. Alba csak hallgatózott, és tőle szokatlan módon csendesen viselkedett. Látni lehetett rajta, hogy érzi a nem mindennapi változást. A kis betolakodó szintén s csendben figyelte új környezetét, ismerkedett a kalitkával és természetesen profi ínyenc módjára a bekészített csemegéket kezdte dézsmálni. A nyugodt délutáni hangulatot Alba méltatlankodása zavarta meg. A reklamáció teljesen indokolt volt, hiszen elérkezett a már megszokott mindennapi játék ideje. Természetesen a figyelmeztető hangjelzések nem maradtak válasz nélkül: a két kakadu hol felváltva, hol pedig együttesen károsította hallásunkat. A helyzet viszonylagos normalizálása érdekében Albát azonnali hatállyal szabadlábra helyeztük. Mivel a kis hím folyamatosan ordított, Albának sem kellett több: az akadályokra ügyet sem vetve átrontott hangoskodó barátjához.
Meghökkentő eseménynek lehettünk tanúi. Alba méltatlankodva vette tudomásul, hogy régi helyére albérlő költözött. Irigykedve nézte a kis kakadut, sőt fölrepült a kalitka tetejére, és megpróbálta ellopni a csillogó játékokat, fadarabokat.  Miután önző vágyainak nem tudott eleget tenni, jó hangosan kijelentette: kukucs-kukucs, és mint aki jól végezte dolgát, visszarepült saját szobájába. Egy biztos, Albát nem a vendégszeretetéért fogják kitüntetni. Miután új barátunk ismét magára maradt, az ordítozás csak fokozódott, és a korábban említett kényszermozgás nem erősítette madártartási hajlamainkat, ugyanis szörnyű látvány, és a tehetetlenségig bénítja az embert. Azonnali cselekvésre sarkallt bennünket a helyzet: Albát bezártuk röpdéjébe, a kis hímet pedig kalitkástul átvittük hozzá, és a kalitkát közvetlenül a röpde mellé tettük. Ez jó döntés volt, mert perceken belül csend és nyugalom lett. A két madár kíváncsian méregette egymást. Békén hagytuk őket, hiszen az új helyzet mindkettejüknek izgalmas és kimerítő volt. Úgy gondoltuk, mára mindenkinek elég volt az izgalmakból, ezért a csendet kihasználva takarodót fújtunk. Reggel két kíváncsiskodó kakadu fogadott bennünket. Alba hozta eredeti formáját, két kukucsolás közepette akrobatikus mutatványokkal kápráztatott el minket és új barátját. A kis hím teljesen nyugodtan viselkedett, azonban Albáról egyetlen pillanatra sem vette le tekintetét. Albának elérkezett a reggeli játék ideje, tehát őt szabadon engedtük. Tanakodni kezdtük, hogy kis barátját kiengedjük-e. Végül úgy döntöttünk, hogy igazságtalan lenne, ha nem részesülne ő is a szabadságból. Nem miden félelem nélkül tártuk ki a kalitka ajtaját, elképzelni sem mertük, mi fog történni. Egy biztos, a kakadutartás minden perce rejthet újabb meglepetéseket és izgalmakat. Kis barátunk nem sokáig kérette magát, gyors terepszemle után már a kalitka tetejéről szemlélte a világot. Mivel egy repülni képtelen madárról van szó, a mozgási lehetőségek bővítésére kalitkát az ágy közelébe húztuk. Alba szokása szerint az ágyon játszott, és nem mutatott túlzott érdeklődést fajtársa iránt. A kis hím többször körbejárta a kalitka tetejét, és nyugodtan nézelődött. Arra gondoltam, lassan megközelítem. Előbb csak a kezem nyújtottam nagyon lassan felé. Amint észrevette a közeledést, azonnal hátrálni kezdett, és iszonyú félelem látszott szemében. Nem erőltettem a dolgot, mert ezt a nagyon komoly lépést neki is kezdeményezni kell. Eljött az este, Albát a helyére tessékeltük, ezt ő persze nem hagyta kommentár nélkül. A kis hím még mindig a kalitka tetejéről szemlélte az eseményeket. Elképzelni sem tudtuk, hogyan vesszük rá, hogy befáradjon a helyére. Valamit muszáj volt tenni, hiszen nem töltheti kint az éjszakát. Azt már tudtuk, hogy retteg az emberi kéztől, ezért a hadonászás vagy az, hogy megfogjuk, kizártnak tűnt. Ebből kiindulva egy kisebb ággal közelítettünk felé, erre nagyon lassan, nyugodt mozdulatokkal hátrálni kezdett, majd besétált a biztonságot jelentő kalitkába. Nemcsak boldogok voltunk, hanem meg is könnyebbültünk, hiszen az első akadályt legyőztük. Az első napokban nem változtattunk a bevált szokásokon. Játékidőben Alba velünk kötözködött, az újonc pedig a kalitka tetejéről figyelt bennünket.
Pár hét múlva a megszokott módon játszottunk, Alba az ágyon produkálta magát, labdáját dobálta, és nagyokat rikkantott. Kis barátja figyelmesen hallgatta, majd egy óvatlan pillanatban ott termett mellette. Még soha nem volt ilyen közel egymáshoz a két madár. Nagyon meglepődtünk, de hirtelen mozdulatot még véletlenül se tettünk, hiszen hetek óta erre vártunk. Alba önzőn felkapta labdáját, és az ágy legtávolabbi pontjára szaladt. A kis hím kb. húsz centire volt a kezemtől, nem bírtam türtőztetni magam, és óvatosan felé nyúltam. Nagyon gyengéden megsimogattam a lábát, majd csupasz kis mellkasát, végül gyönyörű bóbitáját. Az apróbb nyigázást Alba féltékenyen vette tudomásul, a kis hím pedig nyugodt léptekkel bevonult a biztonságot nyújtó kalitkába. (A nyigázás saját használatú kifejezés, jelentése: elkényeztetett kakadu vakargatása, cirógatása lehetőleg minél tovább.) A fentebb leírt jelenet mindennapossá vált, a kis vadóc bizalmatlansága napról napra csökkent, Alba féltékenysége viszont nagy iramban nőtt.
A két madár kapcsolata nem volt éppen baráti. Kis barátunk bizalma olyannyira megnőtt irántunk, hogy a kalitka tetejéről már egyenesen a kezünkbe lépett, és a gyorsabb helyváltoztatáshoz elfogadta segítségünket. Nagyon jól haladtunk, minden nap valamilyen előrelépést hozott. Alba viszont egyre féltékenyebb lett, gyakran sértődötten félrevonult, szinte gyűlölettel nézte az újabb kedvencet. A közös játékokat felvitte a szekrény tetejére, mert ott egyedül birtokolhatta őket. Nem egyszer lettünk szemtanúi olyan jelenetnek, hogy úgy dobálta le a játékokat a szekrényről, hogy eltalálja vele a lentről figyelő kis barátunkat. Ha a dobás célt tévesztett, méltatlankodva igyekezett pontosabban célozni. Gonoszkodása ezzel még nem ért véget. Egy délután Alba a szekrény tetején játszott, a kis hím pedig a fotelra próbált felkapaszkodni az ott elhelyezett magos tálhoz némi csemege reményében. A határozott mozdulatoktól a huzat csúszni kezdett lefelé, így a tálka és teljes tartalma kis barátunk fején landolt. Alba a jelenet láttán nevetni kezdett (ezt tőlünk tanulta korábban), egyszerűen hihetetlenül kárörvendően viselkedett. Kénytelenek voltunk kirohanni a szobából, nehogy nevetésünket hallva Alba támogatva érezze magát gonosz játékaiban. Látó- és hallótávolságon kívül persze mi is kikacagtuk magunkat, és megállapítottuk, hogy a kakadu is képes bosszúállásra és kárörvendésre.
Napról napra egyre jobb kapcsolat alakult ki a kis jövevény és köztünk. Elérkezettnek láttuk az időt, hogy egy alapos orvosi vizsgálatnak vessük alá. Nagyon jól tudtuk, hogy ezt a vizsgálatot már a két madár találkozása előtt be kellett volna iktatni, de sajnos a kis hím bizalmatlansága és az idő rövidsége ezt akkor nem tette lehetővé. Tisztában voltunk vele, hogy nagy kockázatot vállaltunk. A kis jövevény kedélyállapota és kondíciója kiváló volt, viszont a tolltépés és a szárny sérülése aggasztó. nem vártunk tovább, felhívtuk dr. Beregi Attilát, és másnap már fogadott is bennünket. Nyugodtan indultunk el, hiszen tudtuk, hogy a legkiválóbb szakember fogja kis barátunkat megvizsgálni. (Korábban Beregi doktor úr már megmentette Alba életét.) Másfél órás utazás után érkeztünk meg, és azonnal fogadtak. A mozzanatok ismerősek voltak: altatás, röntgen, vérvétel, külső szemrevételezés. A vérvétel eredményeire várni kellett, de a többi vizsgálat tapasztalatairól azonnali tájékoztatást kaptunk.
Megtudtuk, hogy új kedvencünk szárnya korábban el volt törve, de a csontok viszonylag normálisan összeforrtak, ezért nincs szükség műtétre. A doktor úr a belső szerveket rendben találta, viszont aggasztotta a tollhiány. Szembesülnünk kellett a szomorú valósággal, hogy elképzelhető, kis barátunk külseje mindig ilyen marad. Olvastunk már a tolltépésről és az eszközökről, melyekkel a rossz szokás egy darabig kiküszöbölhető. Az eszközök (gallér, nyakmerevítő) használata nem garantálja a hatást, ugyanis a tolltépésnek rengeteg oka lehet: örökletes, pszichés eredetű, bőrbetegség, vagy unalom is kiválthatja, sőt a nem megfelelő páratartalom is. Bárhogy nézzük a dolgot, a mi esetünkben a probléma létezik, és mivel egyelőre nem tudunk mit kezdeni vele, meg kell tanulnunk együtt élni a látvánnyal. A vizsgálatok befejezése után vártuk, hogy kis barátunk felébredjen, közben Beregi doktor úr megkérdezte a madár nevét. Tanácstalanul egymásra néztünk, majd határozatlanul megszólaltam: „Kopi úr”. Némi csend után mosolyra derültek az arcok. A furcsa név bejegyzésre került, és immár visszavonhatatlanná vált.
Jó hangulatban indultunk haza Kopi úr társaságában, örültünk, hogy túlestünk a vizsgálatokon, csak a vérvétel eredményeit vártuk még. Két nap múlva doktor úr hívott, megtudtuk, hogy nincs baj, viszont a májműködés némileg rendellenes. Ennek kezelésére fiúmadarunknak vitaminokat és májvédő gyógyszert kell kapnia.
A két kakadu kapcsolata a következő hetekben nem igazán javult. Alba továbbra is előadta szokott kekeckedő trükkjeit, Kopi úr pedig szerelmesen bámulta minden mozdulatát, szerencsére velünk szemben egyre nyitottabbá, elfogadóbbá vált. Sokszor megesett, hogy odasétált hozzánk, és már elvárta a nyigázást. Reménykedtünk, hogy a környezetváltoztatás és a sok törődés feledteti vele a tolltépést, de sajnos a rossz szokás nem szorult háttérbe. Nagyon ügyeltünk, hogy a két madár egyforma figyelemben, szeretetben részesüljön, így Alba féltékenysége és bosszúvágya mérsékelődött, sikerült elérni, hogy közvetlenül egymás mellett tollászkodjanak.
Amikor Albával játszunk, Kopi úr gyakran fenyegetően ordít, mert azt hiszi, bántjuk társát. Még nem szokott hozzá a játékokhoz tartozó mozdulatokhoz, ezért fenyegetve érzi magát. Szerencsére Albát már nem viseli meg a kiabálás, bár eleinte félrevonult a szekrény tetejére vagy a helyére, és megszeppenve várta a megnyugtató szavakat. Naponta más arcukat mutatták a bestiák, voltak nyugodt, kiegyensúlyozott napok, de az is megesett, hogy 3-4 órán át kellett a monoton ordítást elviselni.
Egyik délután Kopi úr leugrott az ágyról, és felém rohant, ahogy beléptem, már kezdtem örülni a szívélyes fogadtatásnak. Az öröm korai volt, mert beleharapott a kezembe, majd a lábamat sem kímélte. A távozás mellett döntöttem, és kintről figyeltem az eseményeket: a madár büszkén sétálgatva ünnepelte felettem aratott győzelmét, én pedig nem értettem a váratlan támadást, és nagyon megbántva éreztem magam. Az ilyen megnyilvánulások heti rendszerességgel fordultak elő. Olyan is volt, hogy éppen Alba esett áldozatul Kopi úr hangulatváltozásainak. Nagyon kellett vigyázni, mert nem apróbb csípésekről van szó, hanem komoly harapásokról. Ezt a helyzetet még a mai napig sem tudjuk kezelni, nincs magyarázat a hirtelen hangulatváltozásokra. Soha nem bántjuk a kis csibészt, viszont meg kell védeni magunkat és esetenként Albát is, ezért a támadások kivédésére egy virágpermetezőt használunk. Ez nagyon hatásos, már a látványa is menekülésre készteti Kopi urat.
Egy nap sem telik el események nélkül. Drága tollas szeretteink persze a hozzánk érkező vendégeket sem szokták kímélni. Egyik délután vendégek tették tiszteletüket nálunk, kedves régi ismerőseink, akik nagy állatbarátok, ezért nem bántódtak meg Alba botrányos viselkedésétől. Az ágyon ülve beszélgettünk, a vendégek táskái is itt kaptak helyet. Egy női táska tartalma pedig egy kakadu számára a Kánaánt jelenti. Alba nagyon csendesen viselkedett, és sunyi, de hirtelen mozdulatokkal a szekrény tetejére repült. Nem értettük a váratlan helyzetváltoztatás okát, de mivel nagyon játszadozott valamivel, békén hagytuk. Pár perc elteltével mégis gyanússá vált a példamutató magatartás. Szólítgatni kezdtük a madarat, aki végül felénk fordult – egy furcsa tárggyal a csőrében. A látvány hatására és a tárgy beazonosítása után néma csend telepedett közénk, majd mindenki nevetni kezdett, mert Alba egy fogsort próbált darabokra szedni. A használati eszköz birtokosa felugrott, és rohanni kezdett jogos tulajdonáért, a visszaszerzést nem éppen nyugodt szavakkal kísérte: „Add vissa, nem a tiéd, add vissa!” A háttérből egy elmés megjegyzés színezte tovább a történteket: „Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor!” A hangulat ezzel a megjegyzéssel a tetőfokára hágott, nevettünk, de persze cselekedni is kellett. Nagy nehezen megértettük Albával, hogy nem fogja tudni használni az orvul megszerzett tárgyat, és legyen kedves visszaadni végre.  Méltatlankodva ugyan, de szerencsére sértetlenül visszaadta. Miután minden a rendeltetési helyére került, nyugodtan folytatódott a délután. Ilyen és ehhez hasonló események kísérik mindennapjainkat, unatkozni soha nem érünk rá, mert a két ördögfióka gondoskodik arról, hogy minden szabad percünket velük töltsük. Mindennap újabb tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak, hatalmas intelligenciájukhoz és manipulátori képességeikhez nem fér kétség, természetesen a zsarolást is mesterfokon űzik. Nem egyszerű a kakadutartás, és rengeteg lemondással jár. Alba már három, Kopi úr egy éve boldogít minket, remélem, még sok boldog percet tölthetünk együtt. Tervezzük a kinti röpde építését, hiszen ha már ilyen messze élnek eredeti élőhelyüktől, legalább a körülményekhez képest megkapjanak mindent, amit biztosítani tudunk számukra. Kopi úr új esélyt kapott általunk a jobb élethez, boldogok vagyunk, hogy akkor visszatekintettünk rá. Jó döntést hoztunk, hiszen nemcsak ő kapott új esélyt, hanem mi is hatalmas ajándékot kaptunk személyében.
Zilahy Emese
(zilahyemese@hotmail.com)

A teljes téma áttekintése.