(bocs, ebbe véletlenül belementettem, azért ugrott az elejéje - Tatai Sándor)
Amikor a témaindítóhoz, avagy Balázs bejegyzéséhez (ami ugyebár tartalmilag egy
és ugyanaz, csupán a név és a dátum változott, de mivel aktualitást adott ismét
a témának hát hajrá) hasonló vélemény kerül fel a lapra, akkor én azt úgy
veszem, mint a fogságban, kedvtelésből történő állattartás elleni érvek
szubjektív felvetését. Magyarul úgy, mint a téma teljesen egyoldalú
megközelítését. Ilyenkor én úgy érzem, hogy válaszként a téma ezzel
homlokegyenesen ellenkező megközelítését kell(ene) leírnom, mert így elhangzik
mind a két oldal érvelése, ki-ki eldöntheti, hogy melyik mellett ítél.
Az igazság persze a kettő között van. Itt sincs fekete és fehér.
Ahhoz hogy egy állat ténylegesen jó érezhesse magát egy emberrel, ahhoz kell az
állat és az ember jelleme egyaránt. Létezik olyan ideális párosítás, ahol ez
remekül össze is tud jönni.
A vadállatoknak a vadonban lenne a helyük. Jó lenne, ha ez a hely megmaradna.
Jó lenne, ha én elmehetnék oda, ahol ezek az állatok élnek és leülhetnék pl.
egy brazíliai folyó partjára, az arapapagájok meg rólam tudomást sem véve,
bennem tökéletesen megbízva ott fürdőznének gondtalanul tőlem fél méterre.
Naív álom? Pedig van ilyen, vagy legalábbis hasonló:
Mikor Új-Zélandon voltam (baromi nagy szerencse volt, hogy oda eljutottam),
egyszer leparkoltunk egy tengerparti úton. Azt gondoltam, milyen remek móka
lesz kiülni a tengerből kiálló sziklákra egy kicsit és csak nézni a tengert.
Amikor a sziklákra léptem, az egyik, tőlem kb. két méterre lévő szikla
megmozdult és rám nézett. Aztán egyre több szikla kezdett nézni, némi
tartózkodó érdeklődéssel.
Fókák voltak (el nem hittem volna, hogy ennyire beleolvadnak a környezetükbe,
ha száraz a bundájuk). Leültem egy sziklára és nem hittem el, hogy ott vagyok.
Pár perc múlva mindegyik visszafeküdt és elaludt. Élvezték a napozást, én pedig
mintha ott sem lettem volna. Kis idő múlva vettem csak észre, hogy a lábam
alatt is fekszik egy (Szó szerint! majdnem rátettem a lábamat!!). Az ilyen
magamfajta állatbolondnak ez volt a földi paradicsom.
A legtöbb állattartó ilyen magamfajta állatbolond. Rajongásig szeretik a
kedvenceiket. Legszívesebben mindig ott ülnének a tengerparti sziklán, vagy a
folyóparton. Ám kiszakadtunk a természetből, Városokban, falvakban élünk,
ezeknek a helyeknek egyre kevesebb közük van a természethez. Ám kiszakadni a
természetből mégsem tudunk, ezért behozzuk a lakásunkba. Tartunk magunk mellett
mindenféle állatot.
Önző módon, igen.
A helyzet ráadásul itt Magyarországon szerintem elég rossz. Rengetegen tartanak
nemtörődöm módon állatot, csak azért, hogy legyen. Itthon még mindig az a
szemlélet, hogy 'nem ház a ház kutya nélkül'. Ennek eredménye a rengeteg kutya,
'akik' az egész életüket egy két méteres láncra verve élik le. Ezeket az
állatokat is megilleti a sajnálat! Szerencsétleneknek más szórakozásuk nincs,
mint az ugatás, hát ugatnak is mindenre, ami mozog és ami nem.
A TUDATOS ÁLLATTARTÁS nagyon nagy hiánycikk nálunk.
A vadállatok velünk szemben vesztésre állnak. A kedvencként tartott állatok
veszélyeztetett kategóriájáért cca ugyanakkora részben felel a mértéktelen
befogásuk, mint az eredeti élőhelyük pusztítása. Sajnos ez a két dolog erősíti
egymást - ám az élőhely pusztítása egyedül is képes lesz végezni velük, csak
esetleg lassabban.
Az előhelyük pusztulása ellen itt, mi nem tudunk sokat tenni. A befogásuk ellen
viszont tudnánk, de nem tesszük. Pedig csak egyszerűen nem szabadna vásárolni
befogott madarat (meg is lehetne tiltani a kereskedést velük persze, van, ahol
meg is tiltották, de a tilalom önmagában kevés). Ha nem veszünk befogott
állatot, egy idő után senki sem kereskedne velük. Ám meg fogjuk venni, mert
olcsóbban lehet megvenni, mint a tenyészetből származót. Emberi gyarlóság. Ez
az egész bolygó az emberi gyarlóságról szól.
De visszatérve az eredeti témához, a fogságban tartott állatoknak nem a
"fogságban tartás" a fő problémájuk. Amit a territóriumról írtam, az valós
tényeken alapul. A fő probléma a megváltozott életritmus. A vadon élő állatok
roppant kevés "szabadidővel" rendelkeznek, olyan módon pedig soha nem
engedhetik el magukat, mint fogságban. Fogságban olyan, hogy az élet
megpróbáltatásai, kihívásai nem léteznek. Nincs élelemhiány, még csak keresni
sem kell - ott van az orruk előtt. Nincsen veszély, sem ragadozótól, sem
betegségtől, sem az időjárás viszontagságaitól. Még csak a párválasztás során
sem kell megverekedni a kiszemelt tojóért, vagy nőstényért.
A fogságba került állatok, ha túlesnek a fogságba esés traumáján, igen gyorsan
hozzá tudnak szokni ehhez a soha nem látott kényelemhez és szívesen eleresztik
magukat (ÁLTALÁBAN! Kivételek mindig vannak). A gond később jön majd. Legyen
szó befogott, avagy már fogságban született állatról, ők nem erre "vannak
beállítva". Jön az unalom! A fogságban tartott állat legnagyobb ellensége (a
kutya is ebbe hülyül bele, a többezer év sem volt neki elég arra, hogy a
semmittevéshez hozzászokjon). Az, hogy erre az állat hogyan reagál, egyede
válogatja. Itt nincs egyetemes szabály, csupán statisztikai átlag. Mondhatjuk,
hogy ez és ez a faj a fogságban tartást jól tűri (ilyen pl. a nagy Katona-ara,
CITES I-es besorolása is lett ettől), de azt, hogy egy konkrét egyed hogyan fog
reagálni nem tudhatjuk. Van olyan egyed, aki úgy viselkedik, mintha a fogságban
tartást direkt neki találták volna ki, ám az ilyen ritka. A legtöbb esetben a
tartalmas, szórakoztató elfoglaltságot nekünk, állattartóknak kell
biztosítanunk az állat számára. Kutyák esetében ez a séta, a kiképzés, a játék,
azaz: a FOGLALKOZÁS. Ez minden állatra igaz. Az állat, a díszmadár nem egy
szobadísz, nem egy egzotikus növény, amit elegendő hetente egyszer meglocsolni.
Csodálatos állatokkal osztozunk ezen a bolygón és mi állatbolondok,
állattartók, egészen egyszerűen nem bírjuk ki, hogy ne legyen a közvetlen
környezetünkben belőlük. Én azt gondolom, hogy állatot tartani lehet, de ez
nagyon nagy felelősség. Az általunk tartott papagáj életminőségéért mi magunk
vagyunk a felelősek. És merem remélni, hogy az ide látogatók zöme azt szeretné,
hogy ezek a madarak jól érezzék magukat, vidám és tartalmas életük legyen.
Ha a ParrotLand tudott már egy-két esetben ebben segíteni, már nem hiába hoztam
létre az oldalt.
Baráti üdvözlettel
Tatai Sándor
|