Egy nevelés története



Történetesen úgy alakult, hogy jelenleg (1998 szeptember 13) két Zöldszárnyú ara fiókát nevelek kézzel. Mivel úgy érzem, hogy a tapasztalataim érdekesek lehetnek olyanok számára, akik még nem neveltek így fiókát, arra gondoltam, hogy leírom ezeket. (azt hiszem ez a cikk egy kicsit hosszú lesz, de azért ne riadjatok el)
Eredetileg egy Kék-sárga ara párom volt, ezek fél évesen kerültek hozzám 98 februárjában. A két madár remekül megvolt egymással és viszonylag gyorsan szelídültek. Egy idő után viszont kezdtek sajnos elvadulni, amit én csak a szűkös elhelyezésnek tudok be. A két madár egy 2x1x2,7m-es volierben volt elhelyezve, ami sajnos tényleg kicsi ekkora madaraknál, de hát azt reméltem, hogy rendszeres foglalkozással majd el tudom helyezni így is a madarakat. Sajnos nem így történt, ami a végén már ahhoz vezetett, hogy a két egyébként remekül összeszokott madár olyan ádáz verekedéseket rendezett, hogy már vér is folyt. Valószínűleg nem volt elegendő hely a hierarchiában lejjebb került madár számára a kitéréshez. Itt tehát gyors lépésekre volt szükség, mert már a madaraim testi épsége forgott kockán, így hát fájó szívvel bár, de úgy döntöttem, hogy visszaviszem őket a tenyésztőhöz. Papagáj nélkül viszont nem élet az élet, ezért kapva kaptam az alkalmon és elhoztam tőle ezt a két fiókát, bár én még kézzel eddig soha nem neveltem és egy kicsit vakmerő dolognak tűnt számomra rögtön két ilyen madárral kezdeni (Nem, nem akarok még egyszer ugyanabba a hibába esni. A két madárból az egyiket eladom). Őszintén szólva egy kicsit féltem a dologtól. Szerencsére elég sok tenyésztőt ismerek és ők átsegítettek a kezdeti nehézségeken. Most már a legnagyobb nyugalommal merem bárkinek javasolni, hogy ha igazán szelíd, ragaszkodó madarat szeretne, akkor egy megbízható tenyésztőtől vegyen egy félidős fiókát (a kikelés és a kirepülés között értem a félidőt). A neveléshez kiváló tápokat lehet beszerezni, ezekkel a nevelés gyerekjátékká válik: egyszerűen csak vizet kell hozzá keverni és kész. (A tenyésztő engem is azzal tudott végül az elvitel felé billenteni, amikor megmondta, hogy a hatéves lánya is szokott nevelni. Hát, ha neki sikerül, akkor tényleg nem lehet nagyon nehéz feladat). A tápokból viszonylag sokféle létezik, mind jó, de egyre nagyon oda kell figyelni: a szavatossági időre. Itthon pusztult már el jó pár fióka több tenyésztőnél is csak azért, mert átdatált tápokat sóztak rájuk. Én kezdetben a Nutribird fiókanevelő tápot adtam a madaraknak, ami nagyon jó de van egy hibája: nagyon büdös. Van viszont olyan tenyésztő is, aki felnőtt madaraknak való táplálék-kiegészítővel nevel évek óta, és semmi problémája nem volt eddig. Ennek a tápnak a neve CéDé, nagyon hasznos dolog, mindenkinek csak ajánlani tudom. Bár a fiókanevelő tápokban található papírra az van írva, hogy csak és kizárólag ezt adjuk a fiókáknak, minden tenyésztő kever bele ezt-azt. Ennek a haszna az, hogy a fiókát csak egészen kicsi korukban kapnak teljesen folyékony ételt a szülőktől, a nagyobb fiókák számára már egyre darabosabb táplálékot adnak. Így könnyebb lesz a madarat önálló táplálkozásra bírni, hiszen azért előfordult már, hogy a csak táppal történő nevelés annyira megtetszik a madárnak, hogy nem akar majd csipegetni, és egy fiókát egy tenyésztő fél évig volt kénytelen etetni, mert a madárnak kényelmesebb volt az etetés, mint az evés. Természetesen a táp összeállításakor azért arra figyeljünk, hogy legalább a fele még fiókanevelő tápból álljon. Miket is lehet belekeverni a tápba: gyümölcsöket, sajtot reszelve; hántolt magvakat apróra törve, feláztatva; mézet; víz helyett valamilyen gyümölcslevet. A táp állaga tenyésztőnként változó: van aki szinte szárazra készíti a keveréket, van akinél folyós, vagy félfolyós lesz. Szerintem a folyós sokkal jobb, mert a madár könnyebben nyeli le és könnyebben is emészti meg. Jelenleg én a Nutribird és a CéDé keverékével etetek, kiegészítve a fentiekkel.
Nevelés történetéről beszéltem valahol még az elején. Hát akkor most már talán illene erről is szólni.
Én a fiókákat úgy hoztam el, hogy addig a szülők nevelték őket. Sajnos ott a tenyésztő nem mutatta meg az etetés technikáját, ezért az első hetekben egy kicsit szenvedtem az etetéssel. Bátran mondhatom: az első etetés a legrosszabb. Az ilyen korú madarakat (én kb 5 hetes korukban hoztam el őket) még naponta háromszor kell etetni, de én egy etetést kihagytam éppen azért, hogy a fiókák már nagyon éhesek legyenek. Az etetés kanállal történik és bizonyos időbe telt, mire megértették a fiókák, hogy minek is dugom a csőrükbe a kanalat. Szó mi szó, az első etetések inkább közelharcra hasonlítottak, mint etetésre. Ehhez párosult még az is, hogy én úgy próbáltam etetni a madarakat, mint a csecsemőt: csak bedugtam a csőrükbe a kanalat, egy kicsit rázogattam, hogy lejöjjön róla a táp és kész. Ennek az volt az eredménye, hogy több volt a táp az asztalon/földön/falon/rajtam mint a madár begyében. Ráadásul egy etetés fél óráig tartott, úgyhogy amikor eszembe jutott, hogy ezt nekem még kb. 2 hónapig kell csinálnom, rögtön rám tört a sikongató lábrázás. Aztán egy tenyésztő barátomra kellett hagynom a madarakat egy hétre éső végre megtanított a helyes etetésre: A lényege az, hogy az egyik kezünkkel meg kell fogni két oldalt a madár csőrét és úgy kell a kanalat berakni a csőrébe. Az eredmény pedig az, hogy a madaraim úgy esznek, hogy kénytelen voltam evőkanálra váltani a teáskanálról, egy etetés kb 3-4 percig tart a két madárnál és szinte semmi nem megy kárba a tápból. Hiába, ha az ember úgy etet, hogy a madár tudja, hogy mit akarunk tőle, akkor jobb az eredmény. A kézzel nevelésnek ugyebár a lényege a szelídítés, ezért nem elég, ha csak etetjük a madarakat, foglalkozni is kell velük, mégpedig minél többet, hogy jól megszokják az ember közelségét. Egyébként az ekkora madarak nagyon bájosak, még minden nagyon bonyolult pl. egy fejvakargatás komoly előkészületeket igényel. Az alvás abból áll, hogy elengedjük a fejünket, aztán az valahol csak megáll. Ennek aztán néha olyan póz az eredménye, amiről az ember azt hinné, hogy még kb. 10 új ízület szükséges hozzá. A futás is érdekes dolog, csak az vele a probléma, hogy gyakran el lehet véteni a ritmust, aminek persze pofára esés a vége. Ezt viszont az egyik madaram zseniálisan kiküszöbölte: már eleve letette a csőrét és úgy futott, amitől persze úgy nézett ki, mint valami hóeke. Mivel a láda alján faforgács van, ezért persze nem látott semmit, aminek az volt az eredménye, hogy mindig koppanásig futott, aztán egy forduló és ismét jöhetett a száguldás a láda túlsó faláig (közben néha egy szemrehányó pillantás a falra, Illetve rám, aki persze volt olyan tapintatlan és kinevette őt).

1998. szeptember 20.
A fentieket kb. egy hete írtam. Azóta sokat fejlődtek a madarak, ezért az elhelyezésükön is változtattam. Faforgács helyett most már homok van alattuk, valamint kaptak egy alacsony ülőrudat, ezen kívül már van előttük folyamatosan étel (tejes kukorica, apróra vágott alma, stb), hogy tanulgassák az önálló evést. Bár a madarak még csak 9 hetesek (ennél a fajnál a kirepülési idő kb 12 hét), mégis érdemes már most elkezdeni őket önállóságra szoktatni. A madarak szépen tollasodnak , próbálgatják már a szárnyaikat (ezért is van már alattuk forgács helyett homok) szépen felülnek már a rúdra, és rágcsálják az eleséget. Ilyenkor rengeteget kell velük foglalkozni, mert minél több időt töltök velük, annál szelídebbek lesznek. Ezért aztán mind a két madár napi 1 - 1,5 órát tölt az ölemben, de ezen kívül is sokat látnak, ráadásul még naponta háromszor kapnak enni. Az etetés sűrűségét lassan lecsökkentem napi kettőre, hogy minél előbb rászoktassam őket az önálló evésre. Ilyenkor a déli etetést kell kihagyni.

Zöldszárnyú ara fiókák 8 hetes korban

1998 szeptember 25.
A két madár időközben szépen kitollasodott, már egészen papagáj formájuk van. Egyre koordináltabb a mozgásuk, már gyakran alszanak a rúdon ülve, időnként már rendesen, fél lábon. Az étrendjük is módosult: a kapott eleségben egyre több a mag. Egyelőre hántolt kölest és napraforgómagot kapnak. Már csak kétszer kapnak enni naponta, de az eléjük tett eleséget is megeszik napközben. Nemsokára elhagyjuk a reggeli etetést is. Akkor már a hántolt napraforgómag mellé áztatott, hántolatlan napraforgómagot is kapnak majd. Mind a kettő jól eszik továbbra is, és ha lehet még szelídebbek, mint eddig.

1998 október 5.
A madarak már szinte teljesen felnőttek (egy hetük van még a kirepülésig), a mozgásuk egyre biztonságosabb. Már csak pótlólag kapnak kanálból enni, azt is egyre kevesebbet, hiszen most már önállóan kell nemsokára enniük. A sok foglalkozás hatása meg is látszott a két madáron a TIT-kiállításon (melyen az egyik III. helyezett lett az ara-kategóriában): rengeteg látogató volt, akik persze mind simogatni, látni akarták őket és ezt is remekül tűrték, semmi kapkodás, vagy bármilyen tiltakozás nem volt a részükről. Egyre jobban kezdenek figyelni rám és közeledni hozzám: ha beszélek hozzájuk már ők isválaszolnak, rám másznak.

1998 október 12.
A madaraim elvileg kirepültek. Mind a kettő már szépen ül a rúdon, már nem esnek le róla éjszaka (nem is olyan rég még előfordult). A mozgásuk lényegében kiforrott, sőt - szinte meglepetésemre - már szépen repülnek. Kissé veszélyes is lett benyitni hozzájuk, mivel néha már szabályos légitámadást kapok, aminek az a következménye, hogy különböző helyeken nagy és méltatlankodó papagájok lógnak rajtam. Néha van előtte figyelmeztetés: kivágnak egy-két hulla-hullát, de van amikor minden figyelmeztetés nélkül ugrik rám a két madár. Az etetőedényben van már előttük hámozatlan napraforgómag is, de ez még nem nagyon tetszik nekik. Ezek most szárazak, a beáztatott magvakat már szépen megették, de ez még nem akar menni. Persze kénytelenek lesznek hozzányúlni, mivel az áztatott, hántolt magvakból már egyre kevesebbet kapnak. Diót mogyorót még nem kaptak, de ha a száraz napraforgót is elkezdik enni, akkor ezek fognak jönni.

1998. október 26.
A madarak már eszik a száraz napraforgómagot, kapnak már mogyorót. Gyakorlatilag - tartás, etetés, gondozás szempontjából - felnőtt madarak, csak a viselkedésükön látszik, hogy még nagyon fiatalok. Mostanában gyakran kiteszem őket egy ágyra, ahol óriásiakat játszanak (hempergés, rohangálás, stb). Hallottam ugyan arról, hogy az arák szeretnek a hátukon feküdni, de azt azért nem hittem volna, hogy ennyire: ha ugyanis találnak valami érdekesebb dolgot az ágyon (pl. ruhacsipesz), akkor azt sokkal elmélyültebben lehet hanyatt fekve rágcsálni, de egyébként is minden különösebb ok nélkül dobják magukat hanyatt. Azért persze, ha tehetik, mind a kettő bújik oda hozzám, oda-oda rohannak egy kis fejvakargatásért.




Szinte teljesen kifejlődött Zöldszárnyú ara. A képen a madár testhossza 93 cm

2000. május 31.
Eredetileg úgy terveztem, hogy a madarakról nem írok a nevelés befejezte után. A két madár azóta már rég nincs együtt, a tojót eladtam Kardos György barátomnak, aki küldött is a madárról két képet, íme itt vannak: (1. kép, 2. kép). Valójában ez vezetett rá, hogy folytassam ezt a cikket. Nos a két madár elválasztása ugyan okozott egy pár rosszabb hangulatú napot (az én madaram számára is és számomra is), de szerencsére ez hamar elmúlt. (Az elválasztás valamikor 99 tavaszán történt, a pontos időpontra nem emlékszem). Természetesen utána az én madaram (akit nevesítsünk immár: Frédi a neve. Az eladott madárnak nálam Pogi volt a neve, az új gazdájánál viszont a Koko nevet kapta) sokkal erősebben figyel rám. Ez számomra azért volt meglepő, mert én azt hittem, hogy a ragaszkodást már nem lehet tovább fokozni. Roppant értelmes madár volt mind a kettő (az eladott volt szerintem kettejük közül az érdeklődőbb és okosabb). Frédi természetesen már beszél, de itt remekül megmutatkozik a két madár között a foglalkozások gyakoriságából és időtartamából származó különbség: Frédi viszonylag sokat van egyedül, naponta csak reggel és este tudok vele foglalkozni, míg Koko szinte mindig emberközelben van. Ebből adódóan Frédi csak egy pár szót ismer, míg Koko teljes mondatokat mond. A szelídséggel egyiknél sincs gond mind a két madárral gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit csak akarunk - mindent eltűrnek. A korukból fakadóan még eléggé szertelenek, szeretnek néha úgy igazán ara-módra torkuk szakadtából rikácsolni. Ezt általában az egyedül tartott arák egy pár év múlva egyre ritkábban csinálják, végül teljesen felhagynak vele.
Kíváncsi lennék rá, hogy vajon emlékszik-e még egymásra a két testvér? A képeket nézve eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha összehoznánk a két madár között egy találkozót. Vajon megismernék-e egymást? Hiszen az aráknak igen jó emlékezőtehetségük van. Örülnének-e vajon egymásnak, vagy esetleg felkavarnánk csak a madarakat a találkozóval? A madarak érzelemvilágáról igen keveset tudunk, tehát még ez is elképzelhető...

További képek Frédiről.
2000.05.31 16:34
Vissza a főlapra