Kedves Emese!
A délután folyamán olvastam írásod a kis kakaduról. Nem tudom ,hogy Ő egy fehérbóbitás vagy egy sárgabóbitás kakadu Volt-e, mindenesetre mind a kettő állat nagyon szép kis lény. Tudod nekem egy kis kutyám Volt, Félix, s mikor meghalt én is gyermekként viselkedtem, igaz gyermek szívvel, hiszen 12 éves voltam. Sok szépet tudnék Róla is írni, de nem olvasnám ezen oldalt, ha nem lennének papagájaim. Első madirkám egy nimfa papagáj Volt, s jelenleg lent alszik a kis jószág. Tudjátok 7 éves voltam, mikor kaptam, akkor Ő egy, esetleg kettő éves lehetett, s most én a 20. évemben járok. Bizony-bizony, múlik az idő, s a mi kis Csőrikénk is öregszik, de épen és egészségesen itt Van közöttünk, s napról napra örömet szerez nekem, s a családnak a többi kis jövevénnyel együtt. Igaz, márvagy jó tíz éve nem tud repülni, de ez a legkevesebb. Bár nem ezért írok Neked, s azoknak, akik olvassák ezt a blogot, hanem egy dolog miatt. Egy dolog miatt, ami aggasztott írásod végén: egy kis, beteg madirkát egyedülhagyni. Kétségtelenül nagyon szépen megfogalmaztad a történetet, de számomra ez jelentette a "csattanót". Szerintem, mint tapasztalattal immár rendelkező, a kis madár halálának oka az egyedüllét Volt, s nem nagy részben a betegsége. A lényeg az, hogy aki egy állatot szeret, az a másikat is szereti, s aki a másikat szereti, az az állatot is.
Kérlek Kedves Emese ne leszúrásnak vedd levelem, hiszen nem annak szánom, sőt büszke lehetsz magadra, hiszen nagyon tanulságos esetről Van szó. Ezért köszönöm, hogy írtál, s hogy olvashattam írásod. Nagyon szeresd a madirkáidat, főleg a kakadukat, hiszen nagyon érzékeny kis állatok, s sokszor jobban megérdemlik a szeretetet, mint egy ember.
Bagi Benjamin
|